Jelige: BeateBeth

Beküldte: admin, 2013-03-26 23:53:41  | Címkék:

Édesanyám 

Édesanyám tizennégy éve halt meg. De inkább máshogy mondom: tizennégy éve hagyta hátra fizikai testét.
Különös, ahogy az idő előre halad, úgy tompul az elvesztéséből eredő fájdalom, és valamiféle tágabb megértés és megismerés következik be a hiányérzet hatására.
Mert amíg velem van, addig vannak az érzések és a szavak. Van a jelenlét.
Amikor már nincs, pontosabban amikor már hosszú-hosszú ideje nincs, minden emlék más minőséget kap. Felerősödnek azok a szép szavak, felerősödnek azok az akkor még oly’ természetesen jelenlévő érzések – pedig azt hinné az ember, hogy elfelejt mindent… De nem. Szerencsére.
Anyák napja. Anya napja…

Nem fogok kimenni a sírhoz – fogadtam meg magamban. Mert anya nem ott van. Anya a szívemben van. Inkább kimegyek egy erdőbe, majd beülök egy kávézóba. A természetet és a csendesen elfogyasztott kávét mindennél jobban szerette.
Ahogy sétálok befelé az erdőbe, érzem őt… a jelenlétét…
Egy darabja lényének még mindig velem van. A tiszta eszencia, szeretetének tiszta eszenciája még mindig tapinthatóan érezhető. Melegséget áraszt, átölel, belebújhatok, suttoghatok neki. A nap minden percében velem van ez az érzés.
A napok, amelyekben fizikálisan is velem volt, össze nem hasonlíthatóak ezzel a mostani állapottal. Akkor is különlegesek voltak, de természetesek – most különösen különlegesek és mágikusan varázslatosak. Az ember kénytelen hinni valamiféle többletben, valamiféle mindent átható erőben, mert hiába az évek sokasága, az a pillantás, ahogyan bíztatóan, szeretet-teljesen, már-már imádattal nézett rám, most is előttem van. Most is jelen van. Sugárzik, és elhiteti velem, hogy bár fizikai síkon már nem találhatom, de lénye, lényének legmélyebb lényege soha nem hagyott el.
Az ember, még ha hitetlen is volt korábban, még ha hitetlen is akar maradni, akkor is megérinti valamiféle univerzális szellemiség.
Egy anya szeretete soha nem múlik el – jól tudom. Érzem, tapasztalom. Nehezebb napjaimon még azt is érezni vélem, hogy fogja a kezem. Jobb tenyerem belesimul az övébe, s felforrósodik.
Anya napja…

Most előttem áll éppen – elképzelem. Nevet. Boldogan. Leülünk az erdőben egy padra. Nézem a finom mozdulatokat, ahogyan szoknyáját lesimítja, majd vidáman hajába túr. Csillog a tekintete, amely most nem is rám szegeződik, hanem egy közeledő férfi alakjára. Apa tart felénk. Anya továbbra is apát nézi, kitágult pupillákkal. Látom gyönyörű barna szemeiben az erőteljes szerelmet.
Most döbbenek rá, hogy én ekkor valójában még nem is vagyok…
Anya tizenkilenc éves. Hosszú, fénylő fekete hajába kissé belekap a szél, arcába fújja a fürtöket. Apa finom mozdulatokkal simítja füle mögé a viháncoló hajzuhatagot, majd leül Anya mellé… Apa is fiatal még, huszonnégy éves…
Különös vízió ez…
Nézem őket, ahogy egymásba fonódnak. Forrón ölelik át a másikat, szájuk remegve tapad össze. Vibrál körülöttük a levegő. Az érintéseik lágyak és finomak, mégis szenvedélytől lángolók.Valahogy tudom, hogy ezen a napon fogantam meg… Ezen a napon kezdődött az életem… Anya és Apa szerelméből. Ott, az erdőben… S ott lett az én Édesanyám - akkor még nem is tudván ezt - Anya… Boldogan, szerelemben izzóan… 

Tudatommal lassan kúszok vissza a jelenbe. Kissé még értetlenül állok az iménti látomás előtt, de melegséget érzek bensőmben.
Most valóban leülök egy padra, s halkan suttogva köszönetet mondok neki. Szemem sarkában könnycsepp, szám szegletében mosoly.
A szeretet, amit érzek irányába, hiszem, hogy áthatol földön s égen, és elér hozzá…
Szeretlek, Anya!