Jelige: baba

Beküldte: admin, 2013-04-05 11:32:46  | Címkék: b

A babázó bábozó

    A gnómra az ungvári Korzón sétálva az egyik kirakatban figyelt fel. A magában csak szatócsboltnak elkeresztelt üzletben az óriásgombolyagok mögül egy kedves, játékos figura mosolygott rá. Valami furcsa volt ebben a kissé torzra sikerült toprongyos babában. Valami élő. Nem a pillantása, de még a mosolyra húzódó szája, s a mimikája sem ragadta meg annyira a figyelmét. Inkább a kezével tett apró mozdulatban volt valami egészen „emberi”.

– Elnézést, eladó az a baba a kirakatban? – tette fel a kérdést a kilépő idős hölgynek, aki egy seprűvel a kezében próbálta ide-oda seperni a bejárati lábtörlőről az odatapadt sármaradványokat. Az eladónő a kirakati üvegre mutató keze irányát és pillantásának követését próbálta elkapni.

– De furcsa. Ott a sok gyönyörű kelme, és magát meg a bábu érdekli? Egyébként ön a második ember, aki meg akarja venni ma azt a bohócot – fejét csóválva néz rá méltatlankodva a nő. – Sajnálom, nem eladó. Ő a kabalánk. Amióta kitettük az áruk közzé, a bevételünk a duplájára nőtt. Szinte vonzza a vásárlókat. Pedig Olgának olyan idétlenre sikerült most.

– Olga a készítője? – kutakodott tovább a baba „származását” kiderítendő. – Netán azt is meg tudná mondani, hol találom?

– Hogyne. Olga Faber a neve. A helyi rádió és televízió dekoratőre. A bábszínház „színészeinek” megálmodója, ahogy emlegetni szokta magát. De mellékkeresetként szívesen vállal ilyesmit is: kirakatbabákat készít. Sőt, ha jó kedvében találja, még magát is megfigurázza. 

     Utóbbi mondata kicsit sejtelemesen, ugyanakkor ironikusan hangzott, így a férfi nem is tudta hírtelen hová tegye az egyéniségére szabott értelmező kézi szótárában. Megköszönve a kapott információt még egy utolsó pillantást vetett a kirakatra. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy a bábu arca és kézmozdulata annyira harmóniában van, hogy a körülötte lévő portékák szinte kelletik magukat: vegyél meg, neked én kellek! Ennyi lenne a titok? Nem, gondolta. Ennek utána kell járnia. Végül is újságíró, talán jó tárca is lehet belőle a hétvégi irodalmi oldalban. De hol keresse a nőt? A színházban vagy valamelyik stúdióban?   

     Olga egy fiatalkori baklövése miatta soha nem élhette át az anyaság érzését. Talán ezért is döntött úgy, hogy a képzőművészeti akadémia befejezése után egy bábszínészi kurzust is elvégez. Ismerőse szólt, hogy egy kisvárosban díszlettervezői állást hirdetnek a helyi bábszínházban. Nevét megváltoztatta és azonnal kapott a lehetőségen. Távol a múlttól elfelejti majd elveszített gyermekének fájdalmas emlékeit.

    Olga nem szerette, ha a keze alól kikerült babákat játékszerként kezelik. A figurák nagy részét tulajdonképpen nem gyerekeknek készítette. Pontosabban vannak nekik szánt darabok is, de a többség valamiért más, inkább komoly felnőtteknek való...

   Otthonát szerette műhelyként definiálni. Az oda belépő idegennek, azaz érzése támadt, mintha a kis művészi alkotások gazdája naponta „játszana velük”. Ez így is volt. Egy-egy fáradt napja után, Olga levette a konok igazgató és lusta kolléga figuráit, odaültette a konyhaasztal székére és kiadta rájuk minden dühét, amit a való életben sajnos nem tehetett meg. Szerencséjére a babák nem tudtak visszavágni, így a nőnek maradt az elégtétel, hogy „akkor most jól kiosztotta a főnökét és munkatársát is”. Azonban a rejtély, ami körülvette valójában a babáit, az Olga titka maradt. Pontosabban a talány csak addig a pillanatig volt misztérium, míg egy magas, elegáns férfi át nem lépte a nő küszöbét. Zsurnaliszta az egyik helyi laptól, így mutatkozott be. Interjút akar készíteni vele, a különleges művésszel. Ezt mondta, Olga pedig ráhagyta. 

– Emberi típusokat is megmintáz? – tette fel az első kérdést, amiből nem derült ki, hogy ez már a riporthoz tartozik, vagy csak a puszta emberi kíváncsiság hozta ki belőle.

 – Kedvenc témám a történelmi és irodalmi személyiségek megformálása – válaszolta. Meg sem fordulva, hirtelen felnyúlt a jobboldali szekrény polcára. A férfi a kézmozdulatot követte.  XIV. Lajos parádézott ott Napóleon és I. Péter mellett. A nő azonban egy köztük szerényen meglapuló, kopaszodó, kistermetű férfibabát vett le.

– Felismeri? Nem? Pedig jelentős szerepe volt a magyar történelemben. Konkrétan az ungvári vár történetében.  Ő az utolsó Drugeth gróf. Vele a Drugeth család közel ötszáz éves családfája férfiágon teljesen kihalt.  Mikor a róla készült bábut formáztam, azt próbáltam az arcán megörökíteni, hogy átérezte-e a felelősséget, hogy nem nemzett utódot – a lámpafény felé tartva a figurát kissé igazított a ruházaton.                  

 – Bevallom, a könyvekből ismert személyek babaként másként hatnak rám – folytatta Olga és a férfi barna szemei közzé fúrta, fürkész tekintetét. Folytatva a hangos töprengést a jó képű beszélgetőtársa szemébe nézett és az sem kerülte el a figyelmét, hogy míg beszélt, a férfi minden apró pilla-rezdülésnél sóhajtott egy aprót. – Azért, mert amikor az arcukat készítem, elsősorban arra törekszem, hogy egy-egy jellegzetes kifejezést is kiemeljek a személyiségükből. Ez itt a gőgös uralkodó, a pöffeszkedő török szultán, a szemérmetlen párizsi kurtizán... – és sorba mutatja a babáit. – Ez a dölyfös, ez a pökhendi, ez a becstelen, ez az önhitt, ez az önelégült, ez a kevély. Általában könnyen megválok egy-egy művemtől, de volt olyan is, amelyik nagyon a szívemhez nőtt. Ez a középkorban élt orosz gróf figurája, tőle eddig még nem tudtam meg válni. Milyen furcsa, mintha hasonlítana egy picit magára – a hirtelen feltörő apró kis kacagása szinte körbefonta és beragyogta a polcokon gunnyasztó sok élettelen bábut.  Ez a baba, ha már szimbolikusan is, Olga gyermeke volt. Az eltitkolt gyermeke, kinek Olga döntése után… meg kellett, halnia.

    Olga elárulja a férfinak, hogy ő egyben fodrász, varrónő, csizmadia és masamód is. Minden általa készített figura öltözékét egyedül tervezi és készíti.

– Előfordult, hogy az egyik kosztüm-felsőmet áldoztam fel a babaruha miatt, de az ilyesmi számomra soha nem okozott gondot. A figura jelleméhez éppen az a szín és anyag illett, nekem meg lett egy új mellényem – mosolyodik el.

    A férfi azonban nem tud ezen nevetni. Inkább megkérdezi, hogy valójában baba- vagy bábkészítőnek vallja-e magát. Olga elárulja: mindkettőnek. A bábszínházba kerülő alakokat a gyerekeknek szánja. A kereskedelmi egységek felkérésére alkotott kirakati babák a felnőtteknek készül. A legújabb divatos huncutság az orosz, jobbára moszkvai újgazdagok körében, hogy baba formájában egy-egy történelmi személyiség figuráját szeretnék látni a házukban. Rokonok, barátok vagy kollégák azzal is meglephetnek valakit, hogy egy rettegett kalóz, regényhős másával állítanak be – hangzik a sejtelmes felelet Olgától. Majd folytatja:

– Senki sem meri megmondani a másiknak nyíltan, hogy milyen hazug, önző, hűtlen vagy becstelen ember. De egy figura bábujába bújtatva az illető jellemét, sok minden átértékelhető. Ha Nagy Péter cár arcvonásaiban magát ismeri fel, kit érdekel, hogy zsarnok és kegyetlen uralkodó volt. Ha azonban kicsit jobban odafigyelne, mást is meglátna a baba arcán, a beállított mozdulatán.  

   Ekkor ugrott be a férfinak, hogy mi a titok, ami körüllengi a bábkészítő babáit:

– Olga, maga olyan babát készít, ami a ma élő emberek belső értékeit hordozzák magukon. Engem kinek a figurájába bújtatna?

Olga válasza csak egy sejtelmes mosoly volt és szótlanul odanyújtotta a férfinak a hosszú ideig féltett orosz gróf bábuját.

– Tudja, van egy lányom. Egyedül nevelem már 10 éve, mióta az édesanyja meghalt – mondta váratlanul a férfi. – Gondolja, hogy örülne egy fiúbabának?

– Nem tudom, de ha gondolja, akkor készítek neki egy különleges babát – mondta Olga, és amit már évek óta nem tett: elpirult.

    Amikor az újságíró hazafelé tartott zsebében a különös bábuval a gondolatok egymás után cikáztak a fejében. De azt már biztosan tudta, hogy Olga személyében megtalálta végre azt a nőt, akit immár tíz éve keresett édesanyának, Boglárkának. Az ő babájának. A kislányának.