Jelige: Anyaszív

Beküldte: admin, 2013-03-31 22:50:46  | Címkék: a, lájkverseny

Csöndes vallomás lehajtott fejjel

Édesanyám az aki begyolcsozza bánatom,
hiszen óriás Ő, én pedig egy gyerekember;
a tekintetét mindig ott érzem a hátamon,
a mindenséget látom benne, a két szememmel.

Ő virrasztott mellettem, ha rettentett az álom,
szava sose volt bántó, szava nem volt goromba;
ha életem is adnám, maradna adóságom,
a szíve tüzén melengetett gyermekkoromba.

Pedig élete fáján ezeregy tövis terem,
és sokszor érezheti magát számkivetetten;
a képzelete határtalan és időtelen,
ha villám is sújtja, erős szíve meg se rebben.

Hollót nem hörög, ahogy sakált se kiáltozik,
ha a félelem fegyverét szívére is dobja;
még akkor sem, mikor minden reng és megváltozik,
gyermeki ábrándom, csókomat arcára lopja.

Benne a remény nem bukik el, és nem botorkál,
úgy száll madárként, hogy szelíd árnyát is elejti;
gyermekhangra íródik most neki ez a zsoltár,
neki, aki értem még magát is elfelejti.

És csak csodálkozni lehet, hogy össze nem roppan,
úgy írom neki ezt a verset is döbbenetben;
robogó vonat előtt is megállna nyugodtan,
kit ritkán öleltem meg, pedig mindig szerettem.

Magára még a poklot is ruhájaként veszi,
ott van mindenhol, fejem akármerre is vessem;
tekintete a halálom is lefegyverezi,
ezer élet is kevés, hogy egyszer ne szeressem.

Csodálatomnak hangot adok, de édes kevés,
mint az égbolt, amelyiken nincsen fényes csillag;
kevés minden szavam, mint egy befagyott vízesés,
mint az üres bölcső, amit az üres ég ringat.

Hogy lerójam kegyeletem, keresem a módot,
szeretném érte sebeimet véresre marni;
hiszen bennem a szeretet mindig csak szabódott,
ezt szeretném most e költeményben kitakarni.

Etetett ha éheztem, és betakart ha fáztam,
tüzet gyújtott akkor is, mikor a vihar verte;
lehajtott fejjel, fejét meg még nem koronáztam,
ezt teszem most, megbabonázva, és térdepelve.

Kívánva: neki ne csak egyszer nyíljon a rózsa,
hogy égjen dió-szeme, ne legyen benne bánat;
hogy ne legyen neki már többé sírni valója,
ne fordítson a jó sors neki sötéten hátat.

Ha kell jó vitézként vágtatsz és nyargalsz a holdnak,
engedd hogy könnyeidnek arcodon árkot ássak;
remélem hogy a soraim el nem rongyolódnak,
ne fedd el magad, engedd hogy a szívedig lássak.

Édesanyám, most neked írok, és hozzád szólok,
Te vezettél, hogy a ceruzámat kézbe fogjam;
hogy végül ez a vallomás is megfogalmazódott,
mellyel engedd meg hogy a térdedhez kuporodjam.

A vallomásom a tiéd, ez a rímbe öntött,
amelyben talán a szíved rejtekébe láttam;
versszilánkjaim legyenek a számodra gyöngyök,
amiért versírásra görbítettem a hátam.