Jelige: antibes

Beküldte: admin, 2013-03-26 23:51:32  | Címkék: a

Anyaság

Ez is egy módja az időutazásnak, nézett szét a fiú a villamoson. Kétlem, hogy Feynmann ilyesmire gondolt, amikor a relativitáselmélet speciális megoldásairól beszélt, de mindenesetre nem semmi, na. Legalább empirikus tapasztalatot szerzel az alternatív valóságokról, kacsintott az anyja. Levezetheted matematikailag is, csak először rakd el a cseresznyét az útból.

A kamasz besuvasztotta a két kosarat a székek alá, az egyikből kimarkolt egy adagot és lehuppant az anyjával szembe. Az asszony előrehajolt, kiválogatta a fia kezéből négy legszebb szemet, bekapta őket, aztán felállt, megpróbálta lehúzni az ablakot. A srác figyelte a szerencsétlenkedést, végül segített, fél kézzel és egyetlen mozdulattal, ne rángasd, kicsit meg kell emelni. A hőtágulás miatt szorult be.

Köszönjük, professzor, bólogatott az anyja. Körülnézett, rajtuk kívül senki sem ült a villamoson, hát kiköpte a cseresznyemagokat az ablakon, négyből kettő vidám ívben szállt a járda felé, de kettő visszakanyarodott valahogy az üvegre, és lassan, halvány csíkot húzva csúszott lefelé. Pancser, vihogott a fiú, aztán kipöckölt egy magot az ablakon, épp eltalálta a villanyoszlopot. Direkt nem ment volna, sziszegte az anyja.

Na, viselkedjünk, lökte oldalba aztán a fiát. Két nő közeledett a villamoshoz karonfogva, a kánikula ellenére állig begombolt kosztümben. Felküszködték magukat a lépcsőn, ide ülj, édesem, utasította az idősebb a fiatalabbat. Időutazás, suttogta megint a srác, aztán nem is foglalkoztak volna a nevetséges külsejű vénkisasszonyokkal, csak az asszony érezte, hogy az idősebbik szemmel tartja őket.

Volt ideje hozzászokni, hogy figyelik, amikor a gyereke még kicsi volt, hiperaktív, agresszív és autisztikus. Készüljön fel rá, ebből a fiúból nem lesz semmi, jósolta a pszichiáter, meg se próbáljanak vele normális életet élni. De ő meg a férje ragaszkodtak a normális élethez, igaz, néha majdnem belepusztultak, de a normális élet erről szól. Látná most a kölköt az a seggfej, osztályelső és korosztályos thai box bajnok. És ma reggel az ő ötlete volt, hogy ne mondják le a nagyapjánál a cseresznyeszedést, csak mert beszart az autó.

Babakorodban sokszor utaztunk ezen a vonalon, mondta, és közben újabb magot pöckölt ki az ablakon a fiú anyja, erre a két furcsa nő egyszerre kapta fel a fejét. A fiatalabbik elpirult, mintha valami obszcén viccet hallott volna, az idősebb meg felháborodva bámulta őket.

Elindul ez a villamos még ma, kérdezte a srác, biztos van menetrend meg vezető, vonogatta a vállát az asszony, kilőtt még egy magot ablakon, egyébként ott bagózik a pacák, gondolom, ha elszívja, megyünk végre.

Teleköpködik a megállót, morgott villamosvezető mielőtt felszállt, a csikket bepöckölte a sínek közé és magára csapta a fülke ajtaját.

Na, ezt épphogy elértük, ugrott fel az utolsó pillanatban egy fiatal lány. Nem magában beszélt, túlzásnak tűnő kardigánja csigaházában néhány hónapos csecsemő aludt. Körül sem nézett a villamoskocsiban, csak letelepedett a leghátsó ülésre.

A zaj miatt esélytelen volt beszélgetni, a fiú nekiállt valami üzenetet írni, az anyja felváltva bámulta az érdektelen utcákat meg a nőket a szemközti üléseken. A fiatalabb pont ugyanúgy öltözött, mint az anyja. Ha a villamost vesszük vonatkoztatási rendszernek, rendben is vagyunk, gondolta az asszony, a ruháik is meg a kocsi is a múlt század hetvenes éveiben voltak utoljára korszerűek.

Az idősebb nő ugrásra készen figyelte a fiatalabbat. Valami nincs rendjén, gondolta az asszony. Ez a kétségbeesett figyelem nekem ismerős.

A csattogás a villamos sebességének növekedésével nőtt. A felnőttek türelme is fogyott, de csak a csecsemő adott hangot nemtetszésének. Az idősebb nő sápadtan kapta fel a fejét.

A fiatalabbik nő ugrott. A másik kétségbeesetten kapott utána, de elkésett, a fiatalabb két koordinálatlan szökelléssel ott termett a kismama mellett, kikapta a gyereket a kezéből.

- Végre megvagy, aranyom! - ölelte magához sikoltozva.

Az anyuka a döbbenettől mozdulni sem tudott, aztán megpróbálta visszavenni a síró gyereket tőle, de a nő csak szorította, végre, megvagy, aranyom. Addigra odaért az idősebbik nő is, megpróbálta elvenni tőle a gyereket, nyugodj meg, ez nem a te kisbabád, add vissza szépen az anyukájának. A fiatal lány persze nem várta meg, míg a flúgos nőci megnyugszik, kitépte kezéből a babát, és rémülten hátrált a rövidke villamoskocsi végébe.

A kamasz fiú és az anyja értetlenül bámulták a jelnetet. Az anya megfogta a srác kezét, ez nem a mi problémánk, szerintem haladjunk tovább, súgta oda neki, de a fiú csak a fejét rázta. Aztán felpattant és átugrotta a széket, a nadrágszára beleakadt az egyik kosárba, a gyümölcs szanaszét gurult, de ő észre sem vette, áttrappolt a székeken és megállt a rémült anyuka előtt, nyugi, rendben lesz minden, mondta, te csak kapaszkodj, el ne ess a gyerekkel.

A fiatalabb nő kiszabadította a kezét és egy hatalmasat taszajtott a másikon, az megcsúszott a lába alá guruló cseresznyéken és elesett. A srác anyja fölsegítette, az idős nő szoknyája, tenyere tele volt szétnyomódott ragacsos szutyokkal, azonnal fordult újra a fiatalabb után, kislányom, ez nem a te kisbabád, a te kisbabádat elvitték meggyógyítani, de a fiatalabb nem látott mást, csak a csecsemőt, indult felé újra. A kamasz fiú keze remegett, ha ideér, leütöm, mondta magának, de remélte, hogy nem ér oda.

Az idős asszony a fiatalabb nyakába akaszkodott, megpróbálta visszatartani, de az lerázta magáról, az idősebb elesett, arccal az egyik széknek, a homloka és a szája felszakadt, az orrából keskeny csíkban csorgott a vér, de megpróbált feltápászkodni, hagyja, próbált segíteni a kamasz fiú anyja, majd a fiam elintézi.

A srác nem volt ennyire magabiztos, tudta, hogy amatőrökkel verekedni a legnehezebb, főleg, ha indulat hajtja őket. Nem volt kétsége, hogy a dilinyós nőci nem áll meg. Jól ismerte régről ezt az állapotot.

Egyetlen dologtól félt, hogy egyszer ő is visszacsúszik ide.

De az nem ma lesz, gondolta. Megragadta a fölső kapaszkodót, és minden eleganciát nélkülözve páros lábbal fejbe rúgta a nőt.

Az úgy dőlt el, mint egy báb.

A villamos beért a megállóba, a lány leugrott a gyerekkel, elkezdett futni valamerre, a kamasz majdnem utána, de a villamosvezető be akarta hozni a lemaradást, indult máris tovább. Az idősebbik nő addigra már az anyjával üvöltött, megölte, a maga fia megölte a lányomat, dehogy, csak elájult egy pillanatra, látja, már magához is tért.

És tényleg, az őrült nő már feltérdelt, aranyom, elvettek tőlem megint, zokogott dülöngélve, a fiú szánakozva nézte, szegény be is vizelt, hát igen, így van ez ilyenkor.

Van fogalmuk, mit jelent egy fogyatékost felnevelni, ordított az idős nő, mit tehettem volna, otthonba kellett adnom, de ott nem vigyáztak rá, tizenhat évesen teherbe esett, csak akkor vették észre mikor megindult a szülés, mit gondol milyen gyereke lett két degeneráltnak? Azonnal meghalt, oda sem adták, hogy elbúcsúzzon tőle, huszonöt év telt el, ez a szerencsétlen azóta keresi. Mióta hazaadták nekem, az utcára alig merek kimenni vele, persze, azt mondják, nem közveszélyes. De ha most valami baja lett, megnézhetik magukat, micsoda népség, rátámadnak a védtelen betegre.

Higgye el, tudom, próbálkozott a srác anyja, de a másik csak rikácsolt tovább. A villamos lassított. Ez nem a mi problémánk, szorította meg a fiú az anyja vállát, szerintem haladjunk tovább. Tíz-tizenkét éve rendszeresen használta ezt a mondatot, amikor ahhoz már elég erős volt, hogy felismerje a készülődő dührohamot, de annyira még nem, hogy kontrollálja. Ez volt a jel: ideje lépni, mielőtt baj lesz.

Épp le tudtak még ugrani. Az anya majdnem elesett a hirtelen mozdulattól, de a fiú elkapta, úgy tartotta járdasziget szélén, átölelve, mint egy nagyra nőtt gyereket.

Az öregasszony döbbenten nézett utánuk a villamosról. Francba, a cseresznye, szólalt meg a fiú, ugyan, mondta bőgve az anyja, majd a piacon veszünk pár kilót az öcsédnek meg az apádnak.