Jelige: álom

Beküldte: admin, 2013-04-10 23:35:41  | Címkék:

Hófehér Ruha

Az anyám huszonnyolc esztendős is elmúlt már, amikor megismerkedetett apámmal. Vénlány. Ott üldögélt egy régi kínai hintaszékben az árnyas verandán, és a messzi havasok vonulatait itta a tekintetével. A hintaszék valami távoli ősünk által került a családhoz Afrikából, hogy oda miként került, nem tudja már senki.

Én, megszületni vágyó kicsiny lélek, ott keringtem már évek óta anyám körül, de semmi esély nem mutatkozott, hogy testet ölthetnék valaha is.

Pedig gyönyörű lány volt az anyám. Kivételes szépség. Most is, ahogy ott ült a hatalmas hárs árnyékában, szőke hajában megcsillant a nap, barna szemében az élet öröme ragyogott, szája szegletében az örökös mosoly bujkált, megtorpant egy pillanatra az öreg béres, amint keresztülvágott az udvaron.

– Ki érti a fiatalokat? – morfondírozott magában. – Ha fiatalabb lehetnék negyven évvel, nem tétováznék. – De nem lett fiatalabb. Így aztán megigazította kalapját, és ment a dolgára.

A fiatalokat valóban nem lehetett érteni akkoriban, és ma sincsen másképpen a világ. Talán éppen a ragyogó szépség tartotta távol a férfiakat. Mit hittek róla, mit nem a falusiak, ki tudná azt megmondani ma már. Valami nagy titok lengte körül, és hiába volt kedves, és szelíd, és kifogástalan minden tekintetben, a férfinép megmaradt inkább a csodálójának és tisztelőjének. Nem lobbant bátor szenvedély senki szívében.

Én azonban tudtam, amit tudtam, és nem tágítottam.

Pedig anyám is megbékélt a sorsával. Igaz, másképpen, mint azt az apja vagy az anyja remélte, gondolta, tervezte volna. Elvágyódott otthonról az ifjú hölgy, távoli tájakra, túl a hegyeken, országhatárokon. Hitte, szentül, és eltökélten hitte, hogy élete nem lesz köznapi élet, hanem különleges lesz, és boldog. Most is arról ábrándozott éppen, ringatózva a régi kínai hintaszékben, hogy az esti naplementében kávézik majd. A kávézó teraszát hófehér márvány borítja, antik balusztrád választja el a tenger csillogó tükrétől, három széles lépcsőfok vezet le a homokos partra, ahol halászok bajlódnak a hálóval, és rekedtes énekük felhallatszik a teraszra.

Olyannyira elmerült az álmodozásban, hogy észre sem vette, amint megjelent a szerelem. Meg sem rebbent a pillája, meg sem borzongott finom selymes bőre, pedig feltámadt a szél, ha nem is erősen, de annyira éppen, hogy az álmos felhők megindultak az égen, és a vén hárs lombja susogni kezdett.

Az apám az erdőn át érkezett. Loboncos haja csapzott volt a melegben, inge a hátára tapadt, csizmáját vastagon lepte az út pora. Szomjas volt, egy pohár hideg kútvíz reményében közeledett a kapuhoz, de lelassultak a léptei, ahogy megpillantotta anyámat. Ott állt a tagbaszakadt férfi a kapuban, keze a kilincsen, és nem mozdult. Nézte anyámat a hófehér ruhájában, ahogy lágyan ring a hintaszékben, és tudta, hogy el van veszve.

– Asszonyom – emberelte meg magát végre. – Kaphatnék egy pohár vizet?

– Kisasszony – helyesbített anyám, mert akkoriban valamiért még fontos volt ezt tisztázni azonnal.

Zavartan ugrott ki a hintaszékből, de zavara pillanatokig tartott csupán. Találkozott a tekintetük.

– Hozok vizet – mondta a lány, és elsietett.

Ekkor már előkerült a nagyapám, a nagyanyám, lassan az egész háznép. Vendég van a háznál. És eltelt a délután az illendőség szabályai szerint. A vendéget nem eresztették, elalhat a szénapadláson, ráér útra kelni reggel is. Hova menne az éjszakába?

A fiataloknak kettesben maradni lehetetlen volt. Hogyan értettek szót mégis, számomra is csuda, pedig ott lebegtem egész idő alatt, hiszen mégiscsak az életemről volt szó. Éjjel anyám csak kilopózott az udvarra, a hárs alá, nézni a csillagokat, a holdat, a nyári estét, és apám is elővette összes tehetségét, ami az ékesszólást illeti.

– Miként lehet az – kérdezte –, hogy ilyen gyönyörű lány nincsen férjnél?

– Nem vagyok asszonynak való – mondta anyám, némi kacérsággal a hangjában.

– Ez meg mit jelent? – kérdezte apám őszintén.

Erre már anyám is feladott minden tartózkodást. Elpirult ugyan, de a férfi szemébe nézett, úgy mondta.

– Nekem nem lehet gyermekem. Soha.

– Ez lehetetlen. – mondta apám, és hangjában ott volt az a megfellebbezhetetlen bizonyosság, ami aztán végigkísérte egész gyermekkoromat. – Ez nem igaz. Szeretne gyermeket?

– Nagyon.

– Akkor pedig megadja az ég!

Anyám azonnal elhitte apám minden szavát, pillanatra vissza is húzódott riadtan, azt hívén, apám rögtön bizonyítani is szándékozik az igazát.

Nem így történt. Hogy történt, azt – bocsássa meg a kedves olvasó – hadd hallgassam el. Intim dolog, csak hármunkra tartozik. Elégedjen meg annyival, hogy mire megvirradt, már nem keringtem testetlen kicsiny lélekként anyám körül. Az élet, a csodálatos földi élet számomra is megkezdődött. Anyám elaludt apám karjaiban.

Nagyapám vasvillát ragadott, és fölverte az egész házat, mikor rájuk lelt. Anyámat a házba parancsolta, apámra ráuszította a két szelindeket. Megszűnt a vendégjog, a barátság. Apám éppen csak átjutott a kerítésen, hogy nem szaggatták meg a derék ebek.

A varázslatos szerelem után a vak gyűlölet költözött a házba. Hiába sírt anyám, hiába próbálkozott apám, nagyapám kötötte magát a becsületéhez. Csendőrökkel toloncoltatta ki végül az idegent a faluból. El is tűnt, még anyám is azt hitte, örökre.

Én nem hittem semmit, a magam dolgával, a gyarapodással voltam elfoglalva, mondhatom, igen sikeresen. Nem telt bele sok idő, hogy nagyanyám felfigyelt, és nagyapámnak ismét gondja akadt a becsületével.

– Megesett a lány.

– Elkergetted a gyerek apját!

– Férjhez kell, adjuk!

Jöttek a kérők a házhoz, már nem tartotta vissza a férfiakat a különös tisztelet, és a csodálat, viszont vonzotta őket a negyven hektár erdő, a kaszáló, és a szántó, amit nagyapám ígért hozományként.

Találtak is alkalmas vőlegényt egy jóindulatú mamlasz személyében. Anyám nem ellenkezett, a gyereknek apa kell. Megtartották a lakodalmat annak rendje, és módja szerint. A falubéliek köszörülték a nyelvüket kis ideig, aztán abbahagyták. Az én születésemmel helyreállt a családi rend. Boldog volt mindenki, még anyám szája szegélye is mosolyra húzódott a vén hárs árnyékában, amikor engem nézett a bölcsőben. Béke, csönd és nyugalom honolt a házban.

– Asszonyom! Kaphatnék egy pohár vizet?

Csak ketten voltunk otthon, a ház népe a vásárban tolongott a harmadik faluban. Estére vártuk őket haza. Apám tudta, mit csinál.

Nagy csokor virág volt a kezében, és ott állt a kapuban. Anyám nézte, egyre szorosabban ölelt engem magához, könnyei potyogni kezdtek az arcomra. A bölcsőbe tett, és a kötényébe törölte könnyeit.

– Hozok vizet – mondta, és besietett a házba.

Apró batyuval jött vissza, karján a fehér ruhája. Addigra apám egy könnyű kocsit vezetett a ház elé, két pej kanca volt a kocsi elé fogva. Két óra múlva már a megyéből is kint voltunk.

A gyermekkoromat egy nagy házban töltöttem, ott születtek a húgaim is. A ház teraszát hófehér márvány borította, antik balusztrád választotta el a tenger csillogó tükrétől. Három széles lépcsőfok vezetett le a homokos partra, ahol esténként halászok bajlódtak a hálóval, és rekedtes énekük felhallatszott a teraszra.

Már nagylány voltam, amikor nagyapám megbékélt, és hazaköltöztünk az öreg házba. Éppen ma ötven éve.

Anyám születésnapja van, együtt a család. A teraszon, a kertben, a szobákban, mindenütt gyerekek, fiatalok szaladgálnak, kiabálnak, nevetnek. Szőke hajukban megcsillan a nap, barna szemükben az élet öröme ragyog.

Az apám érkezik éppen, látom az ablakon át. Megáll a kapuban, keze a kilincsen. Az anyámat nézi, ahogy a hófehér ruhájában, lágyan ring a régi kínai hintaszékben.