Jelige: alma_1

Beküldte: admin, 2013-09-08 15:59:51

  Teljes mű Értékelés Javaslat

Üres minden

Üres minden: fejben kincsem, elő sem jön, marad csendben,
alszik, pihen, fáradt, liheg, húzom-vonom, veszekedek.

Szólnék mélyet: okosságot, szépet téve, azt is halkan,
álljunk meg egy pillanatra, csendet kérek, suttogom ma.

Gondolkodom: mindig vagyok, vésem a szót, szótlan beszéd,
néma strófa, jön még néha ismétlések sorozata.

Lassan vége: jól elfogytunk! Itt az idő járni egyet,
jó felállni, körbe nézni, várni végre valamire.

Erre még: Ő haragszik meg! Én nem értem, kerítéssel
körbevette, magát vitte, beletette, maradt benne.

Én mesémben: mindig bántom, követeli, meg is kapja,
elméletben irányítom, jobbra, balra igazítom.

Ahogy várta: benne magam lennék néha elkövető,
talán volnék részrehajló, önmagamhoz kedves vagyok.


Kötekedés: naponta kell, jól csináljuk, megharagszunk,
odébbállunk, visszajövünk, újrakezdjük, rajta vagyunk.

Erőssége: maga módján figyelmesség, ha mondaná,
megkerülne, tovaszállna simogató kedves szava.

Szavaimmal hozzá szólok, haragommal simogatom,
kedvességem kényeztesse, ha rátalál, érzékelje.

Elrontottam: egész lényét képzeletben kényeztettem,
soraimban felruháztam, mindig vele foglalkoztam!

Hasonlatok: ő lenne, mit szedek róla, hozzá mérem,
viszonyítom, lefordítom, képbe rakva alakítom.

Rossz ötlet volt, róla írtam! Csendességemet szóra bírtam,
rímmel néha retusáltam, reánézve eltaláltam.

Ellenkezés: játszunk vele, kötekedünk, megcsavarjuk.
húzunk rajta, túlfeszítjük, mikor látjuk, elengedjük,

Mit állítunk? Dühös. Nekem Tetszik! Én kérdezem, Rám?
Ó, megint! Hogy is van ez? Én haragszom, állandóan elfelejti!

Kapcsolatunk: helyzete jó, függőleges. Határozom:
Hely, akárhol. Időben: most. Milyensége: fordulatos.

Mi keverjük, feltűnően állóvízből örvényeket,
hegyekké nőtt hullámokat, hatalmas háborúkat.

Végleteink harag után csillapodik, csendesség
következik, némaság lesz, leszáll közénk, erőt gyűjtve várakozik.

 

Fizikai jelenséged idealizált


Fizikai jelenséged idealizált,
elképzelésként látni téged.
Gondolatban létre hozom,
távolban állva tartózkodom.
Gerjesztem kis rezgésedet,
finom mozdulattal elindítom.
Rezonanciád tetteim révén,
rugalmas rezgésként kapod.
Hullámodat létre hozom,
habjaidban megmártózom.
Csillapítások nélkül adom,
önzőn magamnak akarom!
Amplitúdód időben változó,
most én is részese vagyok.
Végtelen nagy érzést hozott,
hozzád érve, belém hatol.
Testrészeid külön életet élnek,
általam átlátszó testbeszéd.
Látványától lassan elolvadok,
ettől cseppfolyóssá válok,
magamat újra létrehozva,
melléd állok megváltozva!

Szétesetem

Ilyen lenne, mi benne,

kezem által szőtt szőnyegen lépdelve,

lehajtott fővel kedvét szegve,néha-néha,

meg-megállva, szemezget belőle..

És én, ki szövi, hol minden egyes szál minta kedves.

Ki készíti most, mire léphet, elé terítve a szőttes....

Kinek szól itt, mi a lábnak, puha és kellemes...

Kinek lesz majd, mikor kapja, sétája csak kimért és csendes...

és Én, kire esett minden szófordulat,

majd a tovább fonott gondolatok, tekeredő mondatok,

bennünket, mint a csavar összetartott.

Lassan belőlem esnek  ki a csavarok,

mint a filmekben, a kamera közelít, lassan leesnek,

oldalaim a négy égtáj felé zuhanva dől kecsesen.

A kábelek lazák, feszültség alacsony....Szétestem...

 

Mindig

Képzeletem mindig benézett,

sehol senki, csak rajzolt elmélet.

Mindig jöttem a reggelt életre kelteni, láttam mindig színeiben fakulni,

mint asztalon gyümölcsöket fonnyadni, fénytelenül egymáson várakozni,

majd a virágot, amint ékkövét leölti, s díszes ruháját az asztalra hinti,

vagy a falon, festett napraforgót csodálni, száraz szirmait a földre hullani,

és a szobád, csendjét hallgatni, zárt ajtók mögött mindig megbújni.

Mindig csendélet, benne senkit nem látni,

itt az idő, most lassan búcsút venni...

 

Festem a szürke hétköznapot

Festeni fogok, vászon a falon,
első vonások, az ecsetet húzom.
A gondolat igazodott, felület változott,
kézzel is csinálom, a ruhámra is rakom,
A festékek keverednek, egymáshoz nyomom,
kettőből egy lesz, összeérnek, hasonulok.
Előtte állok, üresség a lapon,
valamit adok, a jelet mutatom.
Jött, s távozott, rajtam csak átfutott,
elkapott pillanatokat felszínre hozom,
mindent retusálok, kiemelek, árnyékolok,
ha erőltetem, elrontom, magamtól eltolom.
Magam sem tudom, mit akarok!
Magamról nyúzom, erőből húzom,
Látom a világot, befordulok s meghalok!
Kézzel-lábbal alkotok, rémálmok és drogok,
Tévhitek, zavaros lélek, mint az agy, másnapos,
Példaképek a plakáton, utcasarkon, a falon.
Valóság: nem is tudom, vagy álom,
Cáfolom: megint lennék, vagyok,
Tisztán: csak figyelem, nézem és látom,
Érzem: itt velem, máskor záródik, majd távol,
Józanul: és játékkal kedvesen bántom,
Szótlanul: mikor elfogyott a sor, megállok.
Amíg kell, leszek, utána elfordulok!
Ébredezek, fent vagyok, már tudom,
A vászon hangulatos, színeiben zavaros,
Haragszik, ha engedem, ha visszahúzom,
Öntöm, a formát mutatom, a hasonlatot,
felesleges szavak, beszéd nélkül mondom.
Titokban itt van velem, valahol,
a sorok, betűk alatt megtalálom.
Itt együtt vagyunk, tartva a távolságot,
ha közelebb kerülök, a sort formázod.
Érzéketlen, én meg lassan elfolyok,
Megfagyott, én meg csak sodródok.
Semmit nem mondott, magamra hagyott,
Így láttam, bejártam, sétáltam egy nagyot.
Apró mozdulatok minden hétköznapon,
Beleolvadtunk, festem a szürke hétköznapot...

Láttam volna

Láttam volna arcán,
a szem tágra nyílását az arcizmok mozgásán
az ajak ívének játékát, a görbület nagyságát

Most láttam volna arcát,
a felvont szemöldök, a homlokráncát
az élettelen kéz asztalra esésének koppanását

Most láttam volna fejét,
a színét, formáját, a gyöngyöző homlokát
az akarata, mi elhagyta, s a testének zuhanását

Most láttam volna alakját,
a helyzete vízszint, a lélek szárnyalását
az elhagyatott test lassú porrá alakulását...

 Értékelés

Pontszám:

5

Ambiciózus szerző mutatkozik be, szembetűnő írástechnikai igényességgel, ügyességgel. E bontakozó formakultúra azonban egyelőre keresi modorosságtól és fellengzősségtől mentes tartalmait. Az „Üres minden: fejben kincsem…” kezdés sajnos – akaratlanul – azt is jelentheti, hogy ama fej is üres… (Egyébként: ha ez önirónia kívánna lenni, a vers írója nem jár rossz úton. A felcsigázott formai kidolgozás, a túl öblös levegővétel mindig humoros egy kissé, mert szükségképp mesterkélt. Az esetleges szatirikus beütéstől azonban nem kell tartani!) Maradva ennél a versnél: a végig követni próbált ritmus meg-megbotlik (pl. a „Csendességemet” öt szótagja nehézkesen illeszkedik a sorba; a „végleteink – csillapodik” rossz nyelvtani egyeztetés a végén stb.).

Mindkét vers zavaróan túlírt. Az ÜRES MINDEN mintegy a kétszerese, a FIZIKAI JELENSÉGED IDEALIZÁLT legalább háromszorosa terjedelmében a saját gondolati teherbírásának. (Vö.: „ismétlések sorozata…” és „Szétestem”: e fordulatok mintha a szerkezetre is rávallanának.) Utóbbinak a címadása is suta (a verskezdő szavak címmé emelése régi gyakorlat, manapság nem nagyon szokás alkalmazni, mert az azonnali ismétlés elveszi a szó-meglepetés, kép-meglepetés erejét. Persze nem kell teljesen lemondani róla, de a ,Fizikai jelenséged idealizált’ szószerkezet a 4-4-5 szótaggal: túl vaskos stilárisan, és a megszólító „te”-forma – kvázi: ,neked…’ – elsőre nemigen értelmezhető. A mű azután nem is nagyon igazolja a megszólításosság szükséges voltát).

A két költemény közül az első sokkal sikerültebb, valamelyest összefogottabb, a dallam sokat segít rajta. A második körülményes, kongó, fontoskodó. Tengelyesre tipografizált formája (ha nem a begépelés véletlene) ugyan illik tervezett logikai-érzelmi forgásához, és – mértékletesebben alkalmazva – a ,Láttam’, ,Most láttam’ ismétlések kifutásai is ötletesek, viszont az egészen úrrá lesz a nagyotmondás, amely ebben az esetben inkább: széthulló sokatmondás.

Összegezve: sokkal több önkritikus ökonómia, szerkesztői fegyelem, szövegezési önkorlátozás – minden tekintetben: takarékosság, visszafogottság – szükséges a további lírai megszólaláshoz. Bár a versírás nem hasonlítható a rajzoláshoz, érdemes lenne olyan vázlatokat készíteni, amelyek szerényebb horderejű verstárgyakat vesznek célba szerényebb terjedelemben, mintegy ujjgyakorlat jelleggel. Ebben a kevésbé összetett feladatban is örömét lelhetné a szerző, és ígérkező nyelvi talentuma, formai tehetsége hamarabb érvényesülhetne, egyben az iskolázódást is segítené.

 Javaslat

    

(Amennyiben elődök, kortársak verseinek olvasása segíthet:

Füst Milán költeményeit ajánlom a klasszikusok közül, hogy kiderüljön, a lírai kimondás kerülő útjait miként lehet kalandossá-tartalmassá tenni, miként lehet a „nagy lélegzetet” a versalakítás segítségével „kifújni”. A tragikus hangoltság mélyén érdemes megfigyelni Füst lappangó, néha szinte öntudatlan humorát

Nem kevésbé kemény olvasói-értelmezői feladat: a kortársak közül Takács Zsuzsát ajánlom. Tőle aztán lehet leckéket venni a rímtelen, periodikus – ismétlő, szekvenciás építkezésű – formák száraz nyelvi megvalósításából, gondolati költészetből.

(Ismétlem, egyik sem könnyű olvasmány.)

Mindig hasznos az első-második kötetes fiatal költők új gyűjteményeinek nyomon követése. Szerzőnknek azt javaslom, hogy főleg a Parnasszus folyóirat Új vizeken sorozatát, illetve magát a negyedéves lapot forgassa. A nyersebb szókészlettel, elvontabb beszédmóddal élő lírikusokon egyelőre nyugodtan túlléphet; bizonyára talál olyan verseket és köteteket, amelyekben a meditáció, a formával való küzdelem rokon hangjaira lel.